Tóth Ferencz különös fényű, kisméretű olajfestményei néhány éve keltenek figyelmet, miután korábban egyéni kollázsaival tűnt ki a kevés eredetiséget mutató átlagból. Ám úgy tetszik, táblaképeihez közelíteni, érdemben írni róluk nehezebb feladat, mint a technikát megújító kollázsokról. Bár ugyanaz a jól ismert személyiség jelenik meg kollázsban és festményben, és mindkét műfajbeli munkák alkotásakor ugyanaz a művészi habitus munkál, úgy érzem, mégis elevenebb a nézőt megérintő rezgés, érzékibb és közvetlenebb a festmények hatása, mint a kollázsoké.

Tóth Ferencz kiállítása a Rákospalotai Múzeumban (2014. november)

Az alkotó nem önmagában áll, sokkal inkább elődök és kortársak gyűrűjében.  Így alkalmanként előfordul, hogy az egyik művész elles a másiktól ezt-azt azzal a céllal, hogy saját munkáiban lehetőleg kamatoztassa. A művésznek ez előjoga, személyes alkotói céljai érdekében felhasználhatja az elmúlt korok, vagy éppen a kortársak alkotásait, mint erre Rudolf Wittkower felhívja a figyelmet.
Mégis rendhagyó szándék, hogy valaki a kortársai felé fordulva tegye ezt, persze nem akarva leplezni az egyébként alig észlelhető nyilvánvalóságot. Tóth Ferencz festőművész egyetlen képpel szerette volna tiszteletét, elismerését jelezni a festőkortárs, Halmi-Horváth István iránt. Az ő munkái inspiráltak, indítottak el egy képsorozatot, képfolyamot, noha csak az elsőt. Halmi munkái alkalmat nyitottak a másként történő végiggondolásra éppen úgy, mint a saját képvilágon belüli másként gondolkodásra. Tóth Ferencz egyetlen motívumot, vagy inkább képépítő elemet kölcsönzött, emelt át, alig nyilvánvalóan, hiszen az így vagy úgy jelzett csík, csíkozás talán a legősibb képzőművészeti közkincs.

Így aztán nem is hommage-jellegű munkák születtek. Az egyik alkotó rákapcsolódott a másik művilágra, annak egy kitüntetetten kezelt jegyére, azt formálta a maga képére, építette be saját művészetébe: a hozottat nem továbbvitte, hanem kiszélesítette azt a lehetőséget, amely annak körében elgondolható.
A fejbiccentés kissé elhúzódott, kilenc farostra olajjal festett kép született, az elmúlt másfél év hozományaként, egy kamara kiállításra éppen elegendő anyag. Címe – „Húzom a csíkot… „– alkotói aktivitásra utal, egyszerre konkrét és szimbolikus jelentést hordoz, hiszen egyidejűleg nyit meg tényleges és jelképes értelmezési mezőt. Utal a nagyon is konkrét tevékenységre, a sokszorosan rétegzett képfelület csíkokkal történő megosztására, fellazítására, barázdálására; s utal valami talányos, ugyan még a jövőben időző, de bizonyosan megérkező elrejtőzésre, kivonulásra, végmenetelre.

Tóth Ferencz képei festménytörténetek abban az értelemben, hogy a képek létrehozásának folyamata, a kiinduló- és végpont közötti állapot-etapok nyomon követhetők, viszonylagos pontossággal rekonstruálhatók.
A képfelületek kétféle szemlélet, kétféle vágy, kétféle ember viaskodásának terepei. Az expresszív vágyak kiteljesítése, a fesztelenség, a friss indulatok, telített gesztusok vetélkednek a fegyelmező konstruktív figyelemmel. Máskor az eredendő késztetések a konstruktív formálás irányába terelnék, ám szigorú értelemben mégsem tud, és nem is kíván konstruktivista lenni. A létrejövő képen a konstruktivizmus lágyabb, oldottabb változatát hagyja életbe lépni. Megfesti az expresszív képet, majd töröl, visszatöröl egészen a kis bigyókig. De még mielőtt beleszerethetne a piciny részletekbe, a kép tisztulásának érdekében többségüket elengedi, az egészért feladja a részletek vonzását: ráhúz egy harmadik színmezőt, hogy e lezáró felületet a csíkokkal felszakíthassa.
Csak egy fejbiccentés, húzza a csíkot…egy plusz nyolc képen át: értjük egymást?!

(Megjelent az Új Művészet 2014.novemberi számában.)

A Magyar Festők Társasága 2004. tavaszán nagyszabású kollázs kiállítást rendez Győrben, ahol a műfaj magyar történetének nagyjain kívül felvonulnak azok a mai művészeink is, akik a legkiválóbbak ezen a területen. A kiállítást  kiadvány kíséri, esszékkel, tanulmányokkal, s ezek közt olyan írások is lesznek, melyek a kollázs műfaját-technikáját mint a modern síkművészet legjelentősebb alkotói módszerét aposztrofálják. A győri kiállítók között szerepel majd munkáival Tóth Ferencz is, aki legújabb műveivel többszörösen is igazolja, hogy a kollázs nem csupán a XX. század műfaja, nem csak annak a kornak adekvát kifejezője, amely művészeti médiummá tette, hanem alkotói módszere a rátermettek kezén az egyik legalkalmasabb forma mai sokrétű korunk megjelenítésére is.

A kollázs technika, amennyiben a művésze nem festi és rajzolja, hanem elsősorban ragasztja a kép elemeit, motívumait. A kollázs műfaj, amennyiben a festészet és grafika mellett egy kevésbé ismert, ám azonos rangú területe a síkművészetnek. De alkotói módszer is (montázs ill. kollázs-elvnek is mondják), értve ezen a képalkotó elemekből, motívumokból való építkezés, összeillesztés elvén folyó képalkotást. A modern művészet realizálta, hogy a formák pozíciójuk, alakjuk, nagyságuk, színük szerint vonzzák-taszítják egymást, a helyüket keresik a képmezőn. Ez a forma-tülekedés a kollázsnál a legkézzelfoghatóbb, a formák valóságos, tapintható tárgyak, mindaddig, amíg nem részei a képnek. A művész addig segíti a formákat helyezkedésükben, amíg végleges és megnyugtató helyüket meg nem találják, csak ezután rögzíti őket.

Ezen az általános képleten belül százféle fajtája, típusa van a kollázsnak, s ezen túl még újabb lehetőségeket találnak az egyes művészek tehetségük, leleményességük szerint. Tóth Ferencz kollázsművészetének a legfontosabb vonása mélysége és sokrétűsége. Közhely ma már korunk bonyolultságát emlegetni, de igaz közhely. A művész eszközei és módszerei sohasem lesznek képesek a mai világ összettségét egy-egy műben teljes mértékben megsejtetni. De Tóth Ferencz legújabb műveiben olyan gazdag eszközrendszert dolgozott ki, ami által talán a lehetőségek legszélső pontjáig jutott el, addig a határig, ameddig az anyagi mivolta által korlátozott anyag egyáltalán engedi. A képzőművészet elsőrendű problémájának mindig is az anyag átszellemítése látszott.

De nem kevésbé indokolt úgy érezni: a feladat a szellemi anyagítása (ha nincs is ilyen szó). Vagyis a létező szellemi tárgyiasítása, anyagban való megjelenítése, megidézése — értsünk a szellemi fogalmán hangulatot, érzelmet, eszmét, filozófiát, korszellemet, akár magát Istent is. A képzőművészet anyagai, eszközei a huszadik században alapos vizsgálaton mentek át; műhelyek, iskolák, mint a Bauhaus, vették górcső alá a lehetőségeket, s kíséreltek meg, a zeneelmélet példájára, rendszert vinni a képzőművészeti gondolkodásba. Ez a törekvés gyümölcsöző volt, s a formális műhelykísérletek a lehetőségek jobb megismeréséhez és az anyagok változatosabb megformálásához segítettek.

A múlt század művészeinek ezen tapasztalatai s Tóth Ferencz szellemes, találékony képzőművészeti gondolkodása vezetett el műveinek az összetettségéhez, rétegzettségéhez, s ezáltal a tartalmi mélységéhez. Már az anyagok leleményes kiválasztásában, megtalálásában is látszik a művész eredeti látásmódja. Ám a képépítő anyagok változatos egymás mellé és egymás mögé helyezésével a variabilitásnak a kollázsban rendkívül ritka gazdagságát éri el. A különféle anyagminőségek, formák, színek és faktúrák együttese nem csupán a szem örömeként szolgál, de az életjelenségek, a valóság-elemek keveredését, bonyolultságát és ellentmondásosságát is jelzi. Minden igazság mögött egy másik igazság található, bizonyos szemszögből mindegyik helytálló, az egész együtt mégis átláthatatlan, mert ellentétes és erősen különböző részek egésze. Az egymásra boruló rétegek mindegyike egy-egy részigazságnak látszó jelenség képviseletében cáfolja vagy támogatja az utána következőt. Kétségek, bizonytalanságok, többértelműségek veszik körül a művészt, aki ezt a valóságot tapasztalva mégis ragaszkodik alkotó munkájához, ami nem más, mint elkötelezettség a valóság vizsgálatára és megmutatására.

Magától értetődik, nem tudatos folyamatról van szó, és „kutatáson” távolról sem tudományos módszerek értendők. Az élet sokszoros áttételeken át szüremlik a műalkotásba. A művész érzékenysége, intuíciós és beleérző képessége az alkotás kellő folyamatának és eredményességének döntő feltétele. Tóth Ferencznél szerencsés arányban nyilvánul meg az intuitív és a tudatos indíték arra, hogy műveiben eredeti plasztikai gondolattal lepje meg a nézőt. Esetében a „szabálytalanságok művészetéről” beszélhetünk. Legszembetűnőbb újítása a képmező megnyitása, ablak, melyen át újabb és újabb beszédes rétegek tűnnek elő, melyekben újabb és újabb ablakok nyílnak. Mondhatni, paszpartu a paszpartuban, ami a „kép a képben” festői problémájának szellemes inverze. Mintha a kép mélyébe hatolás a valóság mélyébe ereszkedés megfelelője lenne. A művész következetes lépése, amikor ez a képbe befelé hatoló törekvés kifelé is megnyilvánul, azaz a paszpartu is a kép részévé válik. Érdekes, hogy noha az alkotó megtöri a síkot, műve mégsem válik síkplasztikává, domborművé. Oka ennek az anyagfelhasználás egysége és kollázsszerűsége mellett az is, hogy Tóth Ferencz a mű hátterét építi, mintegy lépcsőt épít a mélység, majdhogynem a végtelen felé. A paszpartu kép-résszé avatása más, játékos ötletekre is indítja a művészt: több ablak egy képen, szabálytalan, ferde és szokatlanul fekvő paszpartu-nyílás. A lehetőségek és kombinációik száma nagy, s a művész lehetőleg szaporítja a számukat. A felületek szabad megmunkálása ugyancsak az ötletek és a variációk bőségéről tanúskodik.

Tóth Ferenc kollázsaiban a modern képzőművészet csokornyi jellegzetes kérdése különös hangsúllyal, új megközelítésben, eredeti egységben jelenik meg. A már említett „kép a képben” problémája mellett a hagyomány és újítás, a rész és egész, az idézet, a töredék és a talált tárgy kérdése mind ott rejlik művészetében. Mindezeken túl azonban egyszerűen mint képek a szem számára szolgálnak izgalmas, intellektuális örömmel.  

Részletek a Kortárs interjújából (2013. május)

Az utolsó években alig jártam be. Egy fiatal, bohém, csajozós, kicsit piálós fickót képzelj. Nem is biztos, hogy az első perctől valami nagyon nagy elhivatottságot éreztem. Ez akkor csak ösztön volt, nagy hebrencs mánia. A diplomamunkámat többször eladtam, aztán feladtam.

...megismertem a feleségemet. Albérlet következett. És hogy kikerüljünk az albérletből, botcsinálta üzletember lett belőlem. Ez napi tizenhat-tizennyolc órát vett igénybe az életemből, a festés elfelejtődött. Nadrágvarrás, újságkihordás, szakácskodás, és még sorolhatnám, mi mindenbe kellett fognom... Tulajdonképpen kényszerűen lettem szakács, mert az elődeim, a munkatársaim rossz munkáját kellett kiigazítanom, rendbe tennem. A férfiakbanvan ilyen adottság. Szikora Tamás szerint a festészet és a gasztronómia közös tőröl fakad. Ő egyébként rendszeresen bejárt a vendéglőbe hozzám.

Egy polgári lakásban éltünk a feleségemmel, a gyerekekkel. Ha hétvégén lementek a Balatonra a nagyszülőkhöz, gyorsan elkezdtem festeni, s tudtam, hogy mire hazajönnek, el kell pakolni, hiszen perzsaszőnyeg fölött dolgoztam. A válás tovább súlyosbított a helyzetemen. De ezután kezdtem újból festeni.

...régen felfogtam annak súlyát, fontosságát, hogy festeni mit jelent. Ahogyan Vojnich Erzsébet mondja, hogy festőnek lenni 24 órás szolgálat. Mindig azt érzem, amikor egy kis, 40×30 centis képet megfestek, mintha megváltanám a világot. Azt sem értem, miért olyan fantasztikusan fontos ez nekem. Nem értem. Mert egyébként tisztában vagyok a világ érdektelenségével, de mégis úgy festek, mintha ettől történne valami. Ott bigyózok. ...Mert meg akarod változtatni a világot. Ez a legnagyobb paradoxon: tudod, hogy nem lehet, mégis akarod. De aki feladja, az nem is tudom, hogyan lép tovább.

A tragédia benne az, hogy azt is tudod: egy kalap szar, nevetséges olyan magasra tenni a lécet, és ennek ellenére nem adod föl. Hanem csinálod. Felmérem, mi van a világban, és megértem a hasztalanságomat, hogy ezt nem kéne csinálni, ennek semmi értelme. Igen, de ha nem csinálom, akkor egyetlen dolgot tehetek: fekszem és nézem a plafont, törölgetem a port és a csipáimat, vagy kinyírom magam. Nincs más lehetőség. De ez azért is paradox, mert tudom, hogy csak az én számomrafontos az egész...

Csak az a baj, ha valaki rosszat mond, azt is komolyan veszem. Akkor letargia. És jön az időleges leépülés, a gyomorgörcsös elemzés, hogyan, merre és „mi visz rá egy embert, egyáltalán, hogy valamit is csináljon” – ahogy Beckett mondja.

Hosszú éveken keresztül rengeteget összeolvastam, írókat, filozófusokat, persze művészettörténetet és csillagászatot. Sok mindent tanultam autodidakta módon. Mindenbe beleéltem magam, roppant komolyan vettem egyes mondatokat, gondolatokat. Töprengtem, rágódtam ezeken. S abban bíztam, hogy ez a tudás egy idő után az emberben megjelenik. Tök mindegy, egyébként mit csinálok. Ha festek, abban, ha írok, abban, de ha hátraszaltót ugrok, vagy hugyozok a hóba, szépet persze, abban is. Mert egy idő után a részemmé válik, és nem tudok másképp még fogat piszkálni sem, csak akivé lettem. Amikor kisméretű képeket festettem, lassan érlelve, az egyiknek az lett a címe, hogy Intelligenciateszt. Már akkor is úgy éreztem, hogy az olvasottak hatottak. ...sohasem olvastam idióta vagy rózsaszín szöveget, de igaz, sok mindenbe belekezdtem a biztonság kedvéért, hátha egy kóbor szöveg váratlanul levesz a négykézlábamról. És az első oldalak után már tudtam, hogy kell-e vagy nem. Mert a nyelv számomra a legfontosabb. Ha nem olyan a nyelv, nem köt le a történet. Egy kóstoló csak: Joyce Ulysses-e, Beckett, Bernhard Mészégetője, Kafka, Sylvia Plath és még harminc kedvenc. Ők az omlás útjait járták, megbabonáztak. Mintha mazochista lennék, önsanyargató, van bennem hajlam.

...gyakran kihagyásos a kép. Ugyanakkor egyes esetekben tovább dolgozhattam a kihagyásokon is, azokat is továbbfejlesztettem. „Bigyófestő” vagyok. Megjelenik a képen ez a mag, mint valami esszencia. Egy festőnövendék kifejezése volt, hogy én bigyókat festek... Erre nagyon büszke vagyok. Ezek nem önkényes motívumok. De gyakran a kép kezdeményei, melyekhez igazodik később a kép többi része. És ha festek, és van egy képrészlet, aminek a megoldására törekszem, az a célom, hogy olyan intenzív és tömör legyen, mint egy erős mondat. Például Esterházy: „Sötét van a számban, félek.” Erre a mondatra évekig gondoltam. Nagyon érdekel a nyelv. Sokaktól tudnék idézni. Szerelmes vagyok mondatokba. Amikor megfog egy mondat, az éppen olyan intenzitással érint, mint amikor megpillantok egy nagyon tömör, nagyon erős képet. Olvasol, és egyszer csak szembe találkozol egy mondattal, ami gyomron vág. Rengeteg ilyen élményem volt. Kafka írja, mint mikor egy sűrű sötét erdőben eltévedsz és remény nélkül kóvályogsz.

Nem a regények érdekeltek elsősorban, hanem a kritikák, irodalmi és szövegelemzések, a belelátás több agy szemszögéből. A belemélyedés. Valahogy mindig az esszencia volt a fontos. Egy-egy mondatban, mint sürítményben láttam a lényeget. A történet, a cselekmény általában hidegen hagyott. Én abban látom, ha látom az összefüggést, illetve a párhuzamot a lényegi mondatok és a „bigyóim” között, hogy amikor festek, akkor ezekben a motívumokban az esszenciális festői lényeget szeretném megtalálni, s megfelelő környezetbe illeszteni. Hasonló intenzív élményre és eredményre törekszem festéskor, mint amit a kiemelt mondatok olvasásakor éltem át.

Egyszer azt olvastam, hogy valaki azért kezdett el egy képet, mert kitalált egy színkombinációt, és az érdekelte, milyen lenne a színek kölcsönhatása. Bennem, amikor festeni kezdek, van egy hangulat, egy nagy éhség és étvágy, szín- és elmeömlés, ezekkel kell igazságot tennem a vásznon, de a következő hetekben, hónapokban már higgadtan. Persze nagyon nehéz. Van egy homályos kép, elő akarom hívni, lássam, mennyire bice-bóca... Sokszor átfestem, a végén lehet, hogy más lesz, de fontos, hogy valami miatt, valami ok miatt kezdjek festeni. Nem mondom, hogy a végére teljesen eltűnik az eredeti kép, de sokszor nagy százalékban megváltozik. Gyakran alakul másképp a dolog, a kép is hat rám, olyan ötletek jönnek, amiket a kép sugall, s akkor abba az irányba kell menni. A munkafolyamat olyan, hogy ami közben van, arról nem is érdemes beszélni, nagy része belül zajlik. Akkor is festek, amikor a villamoson utazom. El is tévedek és visszafelé újra, mert ismét túlmegyek. Csak én szállok át, a téma marad. Arról lenne érdemes beszélni, amiről azoknak kellene, akik nézik, kritizálják, de ahhoz én nem férek hozzá. Az a lényeg ismét csak az, hogy úgy ébredjek, hogy semmi mást nem akarok, csak festeni. Semmi mást nem akarok, csak festeni.

A boldog stádium azzal kezdődik, hogy kényszerítő erővel oda kell menni festeni. Ha közben mást kell csinálni, hiszen annyi minden körülmény adódhat, ami miatt nem tudsz festeni. Mondjuk beraksz egy mosást, de az agyadból ez nem megy ki, megy a történet tovább, visszamész festeni. A mosógép lejár, ezt hallod, de te festesz és festesz. Nem lehet kivenni a ruhát, tudod, hogy ott rohad meg a gépben, hát elindítod újra a mosást. Milliószor eljátszom ezt. Már nincs tiszta tányér, de nem érdekes, nem állsz föl, nem hagyod abba a festést.

Minden éjjel, minden hajnalban végig gondolom, hogy ezt miért csinálom? De amikor egy általam is becsült kolléga – sok van ilyen – azt mondja, ez jó, és dicsér, s ami a legfontosabb: olyan dolgokat vesz észre a képen, amiket beleraktam, amiért festettem, és még itt nincs is szó világszabadságról, akkor látom az értelmét –percekig. Percekig boldog vagyok. Ha nem látja az apró rezdüléseket, festői megoldásokat, akkor az összes dicséret egy kalap szart sem ér. Akkor ott valami sántít.

... mindig magamnak festek. Ebbe bele is bukok mindig, ez kétségtelen, mert sokkal kevesebb a rajongóm, kérőm, mint más festőknek. Viszont az értők, a türelmesek, akik képesek elemezni, kicsit belebújni a festékbe, azoktól mindig jó visszhang érkezik. Vagy leköt valakit a kép, és oda tud menni közel, hogy kicsit bogarássza, vagy nem kerülhet hozzá tartalmilag se közel. Kis képeket festek, és én is közelről, aprólékosan dolgozom. Látni akarom, hogy mit csinálok. Az alkatom kis képekre és kisfröccsökre determinál. Ebben a módszerben az is benne van, hogy rákényszerítsem a nézőt: közel menjen a képemhez, éljen a képolvasás adományával. Ideális találkozás, együttállás az, ahol a kép odavonzza magához azt a nézőt, akinek a szemlélete, tudása, érdeklődése épp erre rezonál. Egy galéria tulajdonosa mondta el, hogy az ő kiállításán, ahol a kisméretű képeim neves művészek nagyobb munkái közt függtek, főiskolások érdeklődve, alaposan megnézték a dolgaimat és több fiatal festőnő megjegyezte, hogy „pont ilyen bigyókat” szeretne festeni. Ugyanakkor a neves művészettörténész elsétált a képeim előtt és messziről odavetette, hogy az ott mind gaz. Nem ismerte föl, ugyebár, a trendet... Számomra fantasztikus volt, amikor Szekszárdon, a Farkas István emlékezete kiállításon éppen te közölted velem, hogy S. Nagy Katalin a képtöredékekből összekollázsolt olajfestményemet szúrta ki. Azt mondta, hogy meg akar velem ismerkedni. S aztán többször eljött hozzám, és mindig vett képet. Ez fontos volt nekem, hogy egy művészettörténész, aki korábban nem ismert, egy képemre fölfigyelt. Biztos, hogy más festők is ilyesmire vágynak.

Nem más szemének csinálom a képet. Nem akarok elérni valamilyen hatást. Olyan megoldásra törekszem, ami engem kielégít. Amit el akartam érni, ami engem is megdöbbent (ilyen persze még nem történt), de dolgozom, hogy... sokat! Utóbb olyan nagyképű lettem, hogy festem a képet, festem, és amikor elkezdenék vívódni azon, hogy ez jó kép, vagy sem, akkor azzal bíztatom magam, hogy én már tudom, milyen a jó kép. Van egy biztos jel. Akkor, amikor jó irányba indul a kép, erekcióm támad. A libidó jelez. Ha nincs támadás, nincs jó kép, nincs jó irány, nincs színömlés. Ez az erekció. A szervezeted zsigerileg érzi, hogy itt most valami fontos dolog történt. Az okos, érzékeny kémia a képről is beszél, nég ha sokszor ribanc is a mű. Egy tizedmásodperc alatt történik meg, addig is tart, de meglett a bíztatás. Egy picit meg is áll a szívműködésed, és tudod, hogy azt az újat meg kell óvni és mindenáron meg kell tartani. De munka közben nem gondolod végig. Húzod az ecsetet, figyelsz, csinálod, festesz eksztázisban, és ha egy adott pillanatban nem kapod vissza az ecsetet, akkor áthúzod a jót, ami téged tovább vihet. A képnek hirtelen megint nincs semmi értelme. Csinálod ezt a folyamatot, folytatod a festést. Máskor viszont, ha nem tudod köré festeni a kép többi részét hasonló értékben, akkor vége. Nekem sajnos az a módszerem, hogy mindent fölfestek egy felületre, minden érzelmet, minden gondolatot, gesztust az adott hangulatban, és utána kell belőle képet csinálni. Vagyis szelektálsz. Pontosabban, kihúzol  dolgokat, selejtezel. De hogy mit húzol ki, az nagyon nagy rizikó. Azért készül a kép olyan nehezen el, mert vívódom, vacillálok. Figyelem a képet: szóló csönd, s ha nem jön válasz, elharapóznak a különféle harapózások... Ha túl sokáig ragaszkodom egy-egy eredeti részlethez, egyszerűen nem jön létre a kép. Roppant nehéz döntés lemondani arról a részről, ami eredetileg zseniálisnak tűnt. Végül is a kép jobb lesz. Persze ha átfestem, azért benne marad a képben az az élmény, az az energia, amivel megfestettem, akkor is, ha eltűnik a felületről. Hogy mikor van készen a kép? Csak azt tudom mondani, hogy soha. Hogy mikor hagyom abba, az a kérdés. Hány hónap vagy év? És minden képet pihentetni is kell, a falnak fordítani, akár hónapokra. Tudom, hogy van a képben valami jó nyugtalanító, de ki kell várni azt a pillanatot, amikor ránézek és bevillan: csak egy pötty kell oda, amivel elengedhetem a képet.

Vannak és voltak magyar művészek, akikért oda voltam. Csontvárytól kezdve, Tornyai, Hollósy Simon, Mednyánszky és a spachtlival festett tájképei, a Nyolcak. Azt az ember nem tudja elfelejteni, hogy volt egy Vajda, egy Bálint Endre. Voltak ilyen rajongási korszakaink mindannyiunknak, kamasz korunktól kezdve. Amikor egy-egy festő, vagy csak egy műve, már akit és amit egyáltalán meg lehetett ismerni, rettentő fontos tudott lenni egy ideig. Persze annak örülnék, ha én is benne lennék a magyar művészettörténetben – nem csak a művészetben. De az a helyzet, hogy a nyugati festészet valamiképpen sokkal jobban megragadott. Az impresszionizmus kezdetben nagyon vonzott, de aztán tágult az érdeklődésem, amikor Magyarországra is besomfordáltak, olyan könyvek és dokumentumfilmek, melyekből meg lehetett ismerni a háború utáni Nyugat-európai és amerikai festészetet. A nyugati festészet lenyűgözött és háttérbe szorította a magyar festészetet, néha elementáris élmény volt. Az absztrakt expresszionizmus, Pollock, Kooning, Franz Klein, Steel, Motherwell. Aztán Newman, Rothko. Különösen Rothko. „Retrothko”, még van vele tervem. – Az európai művészek közül Morandi volt rám nagy hatással. A sallangtalan stílusa, koncentráltsága, tömörsége és az intimitása. Párás tárgyszélei, a háttérrel összeboruló dundi színei. Nagyon közel érzem magamhoz. Van persze Morandinak szentelt képem is, de nem mutogatom. Nagyon sok festőt szeretek a modern nyugati festők közül, de természetesen ők mind nem tudnak megjelenni a festészetemben. Ezek hatása nem a képeimen látszik, hanem abban, hogy valami módon ott vannak bennem a mélyben és rejtetten hatnak. Remélem. Végül is, ami fontos, lerakódik benned. Akiket megemésztettél. Nem kell, és nem is szabad, hogy mindez a felszínen megjelenjen.

Remélem, hogy az a sok nagy  festő, akiket szinte naponta „hallgatok”, akik nagyon mélyen sziporkáznak bennem, nem engedik meg, hogy tőlem idegen képeket fessek. Ne legyen árulás! Hogy eladom magam, engedményeket teszek. Nem azt festem, ami én vagyok, eltérek stílusban, minőségben magamtól. Hogy behódolok valami másnak. Elmozdulok egyik vagy másik kedvencem felé, mert nem jut eszembe más, vagy semmi. Ilyenkor nem kell festeni. A trend szó jelentését nem is igazán értem, mindenesetre utálom. Azt nem engedhetem meg magamnak, hogy kiváló kortársaimat figyelmen kívül hagyjam, de nem fogok „stílust lopni”. Nincs árulás, mert egy festő, akit komolyan becsülök, például Konok Tamás, kortársunk, stílusban élesen eltér az enyémtől, mégis néha egész délelőtt nézegetem az albumait, olvasom a képeit. Meditálok a képei felett, emésztem a munkáit. Töltődöm velük, de ettől még nem fogok Konok Tamás képeket festeni. Ha festenék, az lenne a behódolás. A tanulságuk mélyebben van, áttételesen mutatkozik. Például a művészi és etikai tartásban, következetességben, festői invencióban. Mások munkáiban is nyakig, de szügyig biztos benne vagyok, előálmodom a napot velük reggel. Attól tudsz egyéni lenni, hogy a hatásokat nem veted ki magadból, hanem feldolgozod, átszűröd magadon. Szerencsés esetben összegződnek és egy más szinten hasznosulnak.

 

Én nem is tudtam, hogy van kollázs a világon, de a levegőben lehetett, amiért hozzáfogtam. Szégyellem, hogy hiányzott a műveltségemből – és nem hiányzott. De így volt. Elkezdtem papírokat, anyagokat, szövetdarabokat, szétszakított képrészeket, elhajított gyerekrajzokat, szóval ezt-azt gyűjteni. Mostanra már felhalmozni. Felfigyeltem arra, milyen érdekes kombinációk vannak a repedezett járdán, beletaposott rágógumi, eldobott villamosjegy, sáros keréknyom egy elszórt nyomtatványon. Még arra is emlékszem, hogy néha próbáltam megjegyezni a járda ráncait, a szürke beton szétrajzolt repedéseibe beleázott, beletaposott rózsaszín buszjegy hulláját. Ezek az alig-színharmóniák és formák is dolgoztak bennem. Amikor kollázst akarsz csinálni, teljes a mámor. Próbálom a szemetemet, a fecniket összerakni valami egységgé. Ezek a már itthon szunnyadók is kívánják, taszítják egymást. Ez nagyon izgalmas. Meg tudnám mutatni, több zacskó, több tízezer apró papírrészletem van itthon, itt is egy csomó különféle doboz, még a szekrényekben is. Ha elkezded, nem egy dobozt veszel elő, hogy majd ennek a tartalmából összeraksz egy kollázst. Hanem mindjárt az egészet veszed elő, és annak a tartalmában turkálsz könyékig. Ez a nagy asztal egy perc alatt megtelik forma- és színviszonylatok lehetőségeivel. Aztán lassan rájössz, hogy az első borítás nagy része nem bírja egymást, elveted. A vizuális memóriád valameddig eljutott, emlékszel egy-egy sokatmondó fecnire, tudod, hogy mi kell, hova. És akkor megőrülsz, hogy hol találod meg, melyik dobozban, mert valamikor csak visszadobtad azt a korábbi képből kiesett maradékot, hogy majd valamikor jó lesz, és a többi befogadja. De tudod, hogy még van négy-öt doboz, amit elő kell venni, mert bajban vagy. És amikor kollázst csinálsz, ezt ezerszer válogatod, hogy mi mennyire illeszkedik a környezetébe. Ha egy fecni remekművet találsz, a környezetet változtatod meg, írod át. Nem mindegy hogy milyen bigyó, mint a festésnél, és nem mindegy, hogy hová, „ki mellé” kerül a képben.

 

a madárnak is négy lába van,
mégis kettő szárny abból, 
a lovak meg ezért
négykézláb szállnak.