Balázs Sándor - Fejbiccentés

Tóth Ferencz kiállítása a Rákospalotai Múzeumban (2014. november)

Az alkotó nem önmagában áll, sokkal inkább elődök és kortársak gyűrűjében.  Így alkalmanként előfordul, hogy az egyik művész elles a másiktól ezt-azt azzal a céllal, hogy saját munkáiban lehetőleg kamatoztassa. A művésznek ez előjoga, személyes alkotói céljai érdekében felhasználhatja az elmúlt korok, vagy éppen a kortársak alkotásait, mint erre Rudolf Wittkower felhívja a figyelmet.
Mégis rendhagyó szándék, hogy valaki a kortársai felé fordulva tegye ezt, persze nem akarva leplezni az egyébként alig észlelhető nyilvánvalóságot. Tóth Ferencz festőművész egyetlen képpel szerette volna tiszteletét, elismerését jelezni a festőkortárs, Halmi-Horváth István iránt. Az ő munkái inspiráltak, indítottak el egy képsorozatot, képfolyamot, noha csak az elsőt. Halmi munkái alkalmat nyitottak a másként történő végiggondolásra éppen úgy, mint a saját képvilágon belüli másként gondolkodásra. Tóth Ferencz egyetlen motívumot, vagy inkább képépítő elemet kölcsönzött, emelt át, alig nyilvánvalóan, hiszen az így vagy úgy jelzett csík, csíkozás talán a legősibb képzőművészeti közkincs.

Így aztán nem is hommage-jellegű munkák születtek. Az egyik alkotó rákapcsolódott a másik művilágra, annak egy kitüntetetten kezelt jegyére, azt formálta a maga képére, építette be saját művészetébe: a hozottat nem továbbvitte, hanem kiszélesítette azt a lehetőséget, amely annak körében elgondolható.
A fejbiccentés kissé elhúzódott, kilenc farostra olajjal festett kép született, az elmúlt másfél év hozományaként, egy kamara kiállításra éppen elegendő anyag. Címe – „Húzom a csíkot… „– alkotói aktivitásra utal, egyszerre konkrét és szimbolikus jelentést hordoz, hiszen egyidejűleg nyit meg tényleges és jelképes értelmezési mezőt. Utal a nagyon is konkrét tevékenységre, a sokszorosan rétegzett képfelület csíkokkal történő megosztására, fellazítására, barázdálására; s utal valami talányos, ugyan még a jövőben időző, de bizonyosan megérkező elrejtőzésre, kivonulásra, végmenetelre.

Tóth Ferencz képei festménytörténetek abban az értelemben, hogy a képek létrehozásának folyamata, a kiinduló- és végpont közötti állapot-etapok nyomon követhetők, viszonylagos pontossággal rekonstruálhatók.
A képfelületek kétféle szemlélet, kétféle vágy, kétféle ember viaskodásának terepei. Az expresszív vágyak kiteljesítése, a fesztelenség, a friss indulatok, telített gesztusok vetélkednek a fegyelmező konstruktív figyelemmel. Máskor az eredendő késztetések a konstruktív formálás irányába terelnék, ám szigorú értelemben mégsem tud, és nem is kíván konstruktivista lenni. A létrejövő képen a konstruktivizmus lágyabb, oldottabb változatát hagyja életbe lépni. Megfesti az expresszív képet, majd töröl, visszatöröl egészen a kis bigyókig. De még mielőtt beleszerethetne a piciny részletekbe, a kép tisztulásának érdekében többségüket elengedi, az egészért feladja a részletek vonzását: ráhúz egy harmadik színmezőt, hogy e lezáró felületet a csíkokkal felszakíthassa.
Csak egy fejbiccentés, húzza a csíkot…egy plusz nyolc képen át: értjük egymást?!

(Megjelent az Új Művészet 2014.novemberi számában.)